rendező: William Friedkin

forgatókönyvíró: Reginald Rose

operatőr: Fred Schuler

zene: Kenyon Hopkins, Charlie Haden

producer: Terence A. Donnelly

vágó: Augie Hess

szereplő(k):

Jack Lemmon (8. esküdt)

Courtney B. Vance (1. esküdt)

Ossie Davis (2. esküdt)

George C. Scott (3. esküdt)

Armin Mueller-Stahl (4. esküdt)

Dorian Harewood (5. esküdt)

James Gandolfini (6. esküdt)

Tony Danza (7. esküdt)

Hume Cronyn (9. esküdt)

Mykelti Williamson (10. esküdt)

Edward James Olmos (11. esküdt)

William L. Petersen (12. esküdt)

Mary McDonnell (bíró)

Tizenkét ember. Tizenkét esküdt. Az a dolguk, hogy a puszta tényeket semlegesen ítéljék meg és hogy az ügyet jogi szempontból vizsgálják. Nem védők és nem vádlók. Ők hozzák meg a végső ítéletet a gyanúsított fölött. Ha a vádlottat emberöléssel gyanúsítják, a tét egy ember élete. És ennek a 12 embernek kell döntenie a sorsáról. Életről, halálról. Komoly a feladat.

A William Friedkin által elmondott történet óvatosan bontakozik ki előttünk. Egy fiatal fekete fiú megölte az apját, egy kést szúrt belé. A rendőrség letartóztatta, a tárgyalás épp most ért véget. Mi már csak az esküdtek elmondásából értesülünk a történtekről. Ők meggyőződéssel képviselik álláspontjukat: a fiú bűnös. Amikor szavazásra kerül a sor, meglepve tapasztalják, hogy egyikük megkérdőjelezi a többiek -szerinte elhamarkodott- döntését, kétsége támad. Tizenegyüknek kell meggyőzni egy embert, a végeredmény ugyanis csak egyöntetű lehet.

Mi van akkor, ha a fiú nem bűnös, de az ő véleményük alapján halálra ítélik? És mi van akkor, ha felmentik, ám mégis ő a tettes és felelnie kellene bűnéért?

Nehéz úgy dönteni, hogy minden külső tényezőt, minden befolyásoló momentumot kizárunk. Sokszor nem is sikerül. Mi mindenen múlik egy ember élete? Egy meccsen, egy rasszista gondolatoktól telített szónoklaton, a környezeten, ahol élünk, a szomszédokon, a hiúságon? Azon, csak azon, hogy egy emberben fölmerül-e a gyanú, hogy a már mindenki által szinte eltemetett fiú mégis ártatlan? Más emberek véleményén, olyan emberekén, akik szintén tévedhetnek? Ijesztő…

Friedkin filmje méltó nagy elődjéhez, az 1957-ben készült Sidney Lumet-féléhez. Nem koppintás, bár kevés változtatással, szinte ugyanaz a film. Mégsem mondhatjuk, hogy feleslegesen készült el. A feszültség végig jelen van a teremben, amiben nem kis része volt a parádés szereplőgárdának.